Böjt - 2. nap

"Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz." (Mt 6,16-18)

Próbálom magam ehhez tartani, de nem egyszerű.
Egyedül a férjem tudja (rajtatok kívül persze), hogy böjtölök, de a környezetemben nem mondtam senkinek és még csak nem is sejtik. Még a szüleim sem. Akkor aztán kapnék hideget-meleget, hogy milyen hülyeségeket találok ki megint, hogy nem vagyok normális és különben is miért ilyenekkel foglalkozom, amikor más fontosabb dolgok is lennének az életben, meg amúgy is csak tönkreteszem magam és semmi értelme ennek az önsanyargatásnak...stb. Már megkaptam párszor akkor is, amikor csak 1-1 napig böjtöltem. Tudom, hogy aggódnak értem és csak szeretetből, féltésből mondják, amit mondanak, éppen ezért jobb, ha nem tudnak erről az akcióról. Nem szeretném, hogy aggódjanak és feleslegesen idegeskedjenek miattam.

De jobb ez így. Nem kell róla mindenkinek tudnia, csak nehéz titkolni, mert ma is meg kellett tapasztalnom, hogy szinte az egész életünk az evésről szól. Állandóan azt tervezzük, hogy mikor mit eszünk. Ha úton vagyunk, akkor azt hogy hol együnk, ha találkozunk valakivel, vendégségbe megyünk vagy meglátogatunk valakit, akkor is eszünk. Folyton eszünk, sőt, már kötelező jelleggel eszünk, mert már sokan megsértődnek azon, ha nem eszem a rántott sajtból, amit nekem készítettek, holott tudják, hogy nem eszem semmilyen tejterméket. Nap, mint nap találkozom ezzel vegánként is, így a böjt alatt pedig még inkább kiéleződik ez és nehéz elkerülni az ilyen helyzeteket, kínálásokat, vendégeskedéseket úgy, hogy ne mondjam meg, hogy éppen böjtölök.
De nem mondom. Az más, hogy itt megosztom veletek, mert itt csak böjti naplót írok a tapasztalataimról, élményeimről, elsősorban ösztönzésképpen, hogy bátran belevághasson az is, aki még nem csinált ilyet és hogy a beszámolóim alapján tudja, hogy mire számíthat.
A környezetemben viszont tényleg senki nem tudja és igyekszem úgy megélni a böjti napokat, hogy ne is lássák rajtam. Nem szeretnék elismeréseket kapni, de semmiféle sérelmeket, piszkálódásokat sem. Ez úgy is az én böjtöm és úgy is csak rám tartozik, engem formál, alakít és ezt szeretném egyedül megélni - Istennel.

A mai menü így alakult:

Reggeli: -
Délelőtt: 1,2 l májvédő teakeverék (ezt már így vettem, de egyébként a következőkből áll: máriatövis termés, borsmentalevél, citromfű, közönséges párlófű virágja, orbáncfű virágja, cickafark virágja, gyermekláncfűgyökér. Szerintem nagyon finom.)
Ebéd: 3 ek. méz
Uzsonna: alma-körtelé
Vacsora: -


A program pedig egy 20 km-es teljesítménytúra volt a Börzsönyben: Nagymarosról Márianosztrára.
A túrázás nem újdonság, nem áll távol tőlem ez a táv sem, de böjtölve még sosem kirándultam, főleg ennyit. Tartottam is tőle nagyon, ráadásul egyetlen porcikám sem kívánta, de már hónapokkal ezelőtt megígértem édesapámnak, hogy elmegyek vele. Nem is volt semmi nyomós érvem lemondani, a böjtöt pedig nem szerettem volna említeni, azt meg főleg nem szeretném, hogy mások igazodjanak a böjtömhöz, úgyhogy mennem kellett, de nagyon féltem a helyzettől. Mi van, ha rosszul leszek? Mi van, ha alig bírok majd vánszorogni a végén? Hiszen már a tegnap esti sétánál is éreztem, hogy kicsit gyengébb a kezem, lábam, hogy kicsit kevesebb erő van bennem, most pedig hegyen-völgyön kellene 20 km-t teljesítenem. Semmiképp sem szeretném hátráltatni a kirándulást és gyengélkedéseimmel teher lenni, de akkor mit lehet tenni ilyen helyzetben?
Végül mégiscsak elmentem, de végig imádkoztam az utat, hogy legyen elég erőm a túrához, hogy ne hátráltassam a kirándulást, ne kelljen rám várni és hogy képes legyek teljesíteni Jézus parancsát: "ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz..."

Tegnap este egyébként alig akartam lefeküdni, egyáltalán nem voltam álmos vagy fáradt, teljesen fel voltam pörögve, pedig az első napokban mindig rengeteget alszom, sőt, ha lehetne egész nap aludnék. Ennek köszönhetően elég későn feküdtem le és ma már reggel öt előtt kelnem kellett, de úgy pattantam ki az ágyból, mintha teljesen kipihent lennék, pedig böjt alatt mindig nehezen kelek.
Reggel egyből nyelvtisztítással kezdtem. Kellett is, mert már teljes gőzzel méregtelenít a szervezetem és rengeteg felesleges anyagot választ ki a nyelven és a száj nyálkahártyáján keresztül is, főleg éjszaka, de még napközben is. Még a bőrön keresztül is méregtelenít a szervezet, így ma reggelre megérkeztek a kisebb pattanások is az arcomon.

Aztán jött a dilemma: a megszokott szendvicsek helyett mit vigyek magammal a túrára? Mi az, ami segíthet, ha esetleg rosszul lennék? Szerettem volna gyümölcslevet vinni, de annyira zakatol, zörög a gyümölcscentrifuga, hogy nem szerettem volna hajnalban ebben az élményben részesíteni a férjemet, sem a szomszédokat, ahol még kisgyerek is van. Így maradt a víz, a tea és vittem magammal még egy kevés mézet is egy kis vízzel hígítva, hogy az üvegből ki tudjam majd inni és ne kelljen kanalazni.

Odautazás közben tudtam meg, hogy édesapám keresztfia is velünk tart, így hármasban vágtunk neki a túrának.
Itt az indulás:

Szerencsére ma már nem fájt a fejem, nem volt semmi gondom testileg, teljesen jól voltam, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a túra első 4 km-e jó meredeken felfelé megy egészen az első ellenőrző pontig. Hát azt a kaptatót nem kívánom senkinek! Legalább is így a böjt második napjára nem éppen ezt terveztem volna... Alig bírtam felmászni, már pár percenként megálltam pihenni, levegőt venni, vagy ahogy ott a többieknek fogalmaztam: "Csak szétnézek kicsit, olyan szép a Duna-kanyar."

Így értünk fel a Julianus toronyhoz, amiről a túra is a nevét kapta:

Itt pedig jómagam édesapámmal a toronyban, háttérben pedig a Duna túlsó felén Visegrád a várral:

Nos, ilyen az ábrázatom két nap böjt és egy hegymenet után. Remélem, nem látszik, hogy legszívesebben otthon a pihe-puha ágyba kívánkoztam volna egy kis frissen facsart almalével. Merthogy veszettül szenvedtem az biztos, de ha már elmentem, akkor tisztességgel végigcsinálom.
Igazából az első megpróbáltatás után már nem volt akkora gond. Volt még néhány kaptató, amire nehezebben jutottam fel, mint egyébként, de nem volt vészes. A tempóval ugyan voltak problémáim, mert a fiúk úgy mentek, mint a gép, még normál állapotomban is nehéz édesapámmal tartani a lépést, most meg pláne. Azért egy kicsit lassabb, nyugodtabb túrázásban is benne lettem volna, de nem szóltam egy szót sem. Inkább elcuppogtam a mézes vizecskémet, ami most tényleg nagyon jólesett. Jó, hogy vittem.

Persze hamar feltűnt mindenkinek, hogy én, akinek mindig valamilyen ennivaló van a kezében és állandóan majszol valamit, most nem. Tényleg így van, még felhívni sem tudnak úgy, hogy éppen ne ennék, állandóan eszem valamit, legtöbbször gyümit, vagy aszalt gyümit, de egész nap. Most gyorsan szemet szúrt édesapámnak, hogy itt valami nem stimmel. Oké, oké, hogy "ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz...", de azért azt nem lehet titkolni, hogy nem eszem semmit, főleg, amikor nekem szegezik a kérdést: "Miért nem eszel? Már hányadik kulacsot veszed elő? Hoztál valamilyen kaját egyáltalán?" Gyorsan kivágtam magam, hogy majd otthon eszem, most jobban esik inni, meg ilyenek, de láttam, hogy apu nem elégedett meg a válasszal, ismer annyira, hogy ezt ne higgye el, de nem firtatta tovább, úgyhogy megúsztam ennyivel. Még mindig jobb így, mintha elárulom a böjtöt. Ugyan nem szeretnék hazudni, füllenteni emiatt senkinek, természetesen, ha úgy adódna is elárulnám, de a szüleim elől muszáj titkolnom, mert feleslegesen aggódnának, idegeskednének. Édesanyám szerintem óránként felhívna, hogy jól vagyok-e és mivel szerintük ezzel csak tönkreteszem magam, szeretetből, féltésből biztosan mindent elkövetnének, hogy ezt abbahagyjam.

Aztán az egyik ellenőrző ponton egy turistaház mellett, míg kaptuk a pecséteket, előkerült két kutyus. Persze egyből összepajtiztam velük, csakúgy, mint útközben az összes többivel, akikkel találkoztam. Éppen simogattam, ölelgettem őket, amikor az egyik asztaltól egy idős bácsi mondja nekem:
"- Ezek nagyon kuncsorgós kutyusok ám, mindenkihez odamennek hátha kapnak néhány falatot." - mire a nagyobbik kutyus, egy németjuhász az elmondottakat megerősítve már dugta is bele az orrát a táskámba.
"- Látja, mondtam." - folytatta a bácsi - "Ez mindent megeszik, még a kenyeret is, pedig azt a kutyák nem szokták."
"Dehogynem, az enyémnek az a kedvence." - gondoltam, de nem szóltam semmit, miközben a kutyus már fülig benne volt a táskámban.
"- Nyugodtan adjon neki pár falat kenyeret, meg fogja enni." - hallottam megint a bácsi hangját, ahogy próbáltam kiszedni a kutyát a táskámból.
"- Nincs nálam semmilyen kenyér." - feleltem, de láttam, hogy ezt senki sem hiszi el, hiszen a kutya már kiszagolta a finomságot, pedig a mézen kívül, ami zárt üvegben volt, tényleg semmi nem volt nálam.
"- Ugyan, adjon neki pár falatot, szereti a kenyeret nagyon!" - erősködött tovább az öreg és hiába mondtam még el néhányszor, hogy tényleg semmi nincs a táskámban, senki nem hitte el. Jó páran ültek még ott a környéken és már mindenki engem figyelt. Jó nagy feltűnést keltettem ezzel, hogy ilyen sóher vagyok és nem adok a kutyusnak egy falatot sem. Elég csúnyán néztek rám, úgyhogy felkaptam a hátizsákomat, megcirógattam még a kutyust, elköszöntem és gyorsabb arrébb álltunk.
Valószínű sosem láttak még ilyen túrázót, akinél nincs se szendvics, se kenyér, se semmi. Most pedig láttak egyet és nem hitték el. :-)

Egy másik ellenőrző ponton pedig dió és alma volt kirakva a megfáradt túrázóknak. De ezek nem akármilyen almák voltak ám! Nem az a gyönyörű szép, felfújt, ízetlen télen kapható alma, hanem olyan igazi, pici, hibás héjú, de csodálatosan illatos alma. Teljesen elaléltam az illatától! Hú, de finom lehet! Nagy lelkierő kellett, hogy ne harapjak bele mindjárt és még mondta is ott az ember, hogy vigyünk nyugodtan többet is, mert nagyon sok van. Nekem se kellett több, elhoztam néhány marékkal, hogy legalább levet készítsek belőle, ha már nem ehetem meg.
Egyébként nem voltam éhes a túra közben, sőt, egész nap sem éreztem éhségét, kivéve amikor megéreztem ennek az almának az illatát, meg amikor a többiek ették a szendvicseiket és hirtelen megcsapott a hagyma illata. Szerintem nem büdös, nagyon szeretem és annyira megkívántam a lilahagymát, meg a friss petrezselymet is. Érdekes, hogy nem pizzára vagy valamilyen jó szaftos főtt ételre vágyom, csak ilyen egyszerű dolgokra, mint egy csokor petrezselyem.

Nemcsak azért tartottam még a túrától, hogy végig tudom-e csinálni, hanem azért is, mert megint eltelik egy böjti nap úgy, hogy nem tudtam a böjtre figyelni. Szerencsére a sok utazást és a társaságot leszámítva sikerült egy kicsit befelé fordulni. A fiúk nem voltak túl beszédesek a túra során, így volt időm imádkozva egy kicsit magamra és Istenre figyelni. A természet és a táj elterelte a figyelmemet a testi gyötrelmekről, a kilométerek nehézségeiről, így szinte észre sem vettem, hogy a völgyben már ott a cél.

Ennek ellenére nagyon jó volt beérkezni Márianosztrára.
Azért vártam a túra végét, bár nem különösebben voltam rosszul, szinte nem is éreztem közben, hogy két napja nem ettem, csak kicsit gyengébb voltam a szokásosnál.
Ez volt az útvonal (bár mi csak az 5 pontig mentünk), illetve az ajándékba kapott botcímke és az emléklap:

De a mai sztori itt még nem ért véget.
Az egyetemről egy csoporttársam is itt lakik és még tegnap jelezte, hogy szóljunk, ha itt vagyunk, akkor lejön elénk, mert szívesen megmutatná a templomot, a börtönt, meg egyéb látnivalókat, hogyha van egy kis időnk. A fiúk el szerettek volna menni a fél óra múlva induló busszal, mert a következő csak két óra múlva megy, de azért felhívtam a barátnőmet, hogy itt vagyunk. Találkoztunk is és akkor meséli, hogy neki milyen nagyszabású tervei vannak és már nagyon készült, hogy jövünk, mert nemcsak körbevezetne minket a falun, hanem meg is hívna bennünket ebédre a helyi kis vendéglőben, ahol már azt is elintézte, hogy készítsenek nekem valamilyen vega kosztot. Teljesen meglepődtem ezen a figyelmességen, kedvességen, hogy így várt bennünket, de nagyon jól esett, csak éppen nagyon rosszul jött a dolog: böjt kellős közepén meghívnak engem ebédre, amit még visszautasítani sem lehet, hiszen külön nekem készülnek. Mit lehet ilyenkor tenni megint, hiszen annyira várt minket? Éreztem, hogy most nagyon megbántom és megszomorítom, ha nem fogadom el, de tuti lefordulnék a székről ennyi nem evés után egy falusi vendéglő konyhájától. De a Norkával folytatott közös böjtünket sem szakíthatom meg, hiszen vele is megbeszéltük, hogy végigcsináljuk. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Próbáltam kitalálni azt, vajon Jézus mit tenne ebben a helyzetben? Tudom, hogy a szeretet a főparancs és ha most szeretettel, nem magamra gondolva állok ehhez a szituációhoz, akkor mit kéne tennem? Valakit így is, úgy is megbántanék. Vagy ez csak a gonosz kísértése, hogy megszegjek a böjtömet és megingasson benne?...
Végül megszületett a döntés, de nem bennem: édesapám szólt, hogy inkább menjünk a buszhoz. Szegény lány borzasztóan elszomorodott, annyira örült nekünk, mi meg otthagyjuk. Szörnyű volt látni, de talán mégis jobb így, mintha maradunk, beülünk a vendéglőbe és ott közlöm, hogy én mégsem kérek semmit. Abban maradtunk, hogy majd jövünk jövőre is és akkor így készülünk.

Délután fél ötre már itthon is voltam.
Egyből beugrasztottam a hozott almákat és egy körtét a gyümölcsprésbe, aminek csak a felét sikerült elfogyasztanom, mert a férjem elkuncsorogta a másik felét. Tény, hogy nagyon fincsi volt: az almák is, meg a körte lé is nagyon jó.

Később zuhanyoztam egy jót, ledörzsöléssel, hogy a bőrön keresztüli méregtelenítés is problémamentes legyen, illetve megpróbálkoztam a beöntéssel is életemben először. Nem is sikerült. Befelé még megy a víz, kifelé már nem. Valószínű egyébként csak annyi történt, hogy kicsit ki voltam száradva és a beöntött víz egyből fel is szívódott. Ezt teljesen elképzelhetőnek tartom, mert tényleg keveset ittam, ahhoz képest, hogy mennyit kellett volna és hogy mennyit kiizzadtam a túra során. Sajnos a hátizsák mérete és az erőm is korlátozta a lehetőségeimet, mert nem bírtam volna több vizet magammal cipelni, útközben pedig nem volt sehol vízvételi lehetőség. Sőt, "leadási" lehetőség sem, mert WC ügyileg sincsenek a léböjtölő túrázókra felkészülve.
Viszont, hogy így szembesültem vele, hogy mennyire szükségem lenne még folyadékra, nekiálltam vedelni a vizet délután, de nem esett jól. Egyből el kezdtem fázni tőle megint és a fejem is újra megfájdult, pedig nem volt semmi gond vele egész nap. Feltűnően a vízhez kapcsolódóan kezdődött a fejfájás. Talán ki kéne cserélnem a szűrőt a víztisztító kancsóba? Lehet, hogy sokat segítene.

Tanulva a mai esetből, holnap kicserélem a szűrőt és kimérek 3 liter vizet, amit kötelezően magamba töltök, emellett pedig két adag teát tervezek be, egyet délelőtt, egyet délután. Így talán fázni sem fogok és ez így már több, mint 5 liter folyadék lesz...