Kreatív blogger díj és 7 (+3) érdekesség rólam

Itt vagyok ragyogok, feltámadtam, levizsgáztam, úgyhogy jönnek a receptek, közben pedig törlesztem adósságaimat a díjak és körkérdések terén is.
Ezt a díjat Bridgetől kaptam még jó néhány héttel ezelőtt, de nem volt időm posztolni. A mai nap folyamán pedig LiliNortianyu is meglepett ezzel a díjjal.
Köszönöm szépen a díjat és a kreatív elismerést. Bár nem tartom magam túlságosan kreatívnak, de ezek után bele kell húznom, hogy eleget tegyek ennek a jelzőnek.


A díjjal természetesen feladatok is jártak, például tovább kéne adnom, de úgy láttam, már mindenki megkapta - hát igen, kicsit le vagyok maradva.
A másik kötelezettség, aminek viszont eleget teszek, hogy írnom kell magamról 7 érdekességet.
Nem tudom, kinek mi lehet érdekes, de mivel elég keveset tudhattok rólam, így bízom benne, hogy minden az lesz. Leírom hát az első hét dolgot, ami eszembe jutott, valószínű ezek a legjellemzőbbek is rám.

1, Vallás, hit
Nem hívő családban nőttem fel, mégis 19 évesen megkeresztelkedtem, most pedig teológiát tanulok a Pázmányon. Férjemmel amikor csak lehet, hétköznap is megyünk misére. Pár éve még volt mise mindennap, akkor mindennap mentünk. Mostmár megcsappantak a misék, de amikor tudunk, ott vagyunk: ő lelkipásztori kisegítőként áldoztat, én ministrálok. Ez talán nem túl érdekes, de nekünk fontos és meghatározó része a napjainknak, életünknek.

2, Sportszeretet
Ez a másik rajongásom. Teljesen a rabja vagyok, főleg nyáron. Képtelen vagyok megülni egy szobában, irodában vagy bárhol, ha süt a nap. Olyankor görcsös kényszerem van, hogy fussak, ússzak, bicajozzak, túrázzak vagy bármi egyéb. Sőt, bevallom, függő is vagyok, nem bírok ki sport nélkül pár napnál többet, néha már kényszeríteni kell magam, hogy pihenőnapokat is beiktassak az edzések közé. Nagyon szeretem csinálni a mozgás bármilyen formáját.
A sportszeretetet viszont otthonról hoztam. Édesapám volt nagy sportoló kamaszként, majd amint öcsém betöltötte a 12. évét, amikor már biciklizhet országúton, már mentünk is. Megkezdődtek a biciklitúrák: szinte az egész országot bebicikliztük már és több száz (értsd: 1-2 ezer) kilométereket mentünk egy túra alatt, átlagosan naponta olyan 90-100 km-t kétheti csomaggal. Fantasztikus túrák voltak. Mindig hajnalban indultunk, hogy a nagy meleg előtt már célba éljünk. Együtt keltünk a nappal és az alföldi napfelkeltében tekertünk, ahogy a reggeli nap sugarai aranyfénybe vonták a végtelen aszfaltot. Útszéli kis falusi közérteknél reggeliztünk, ebédeltünk, közben a helyi nénikkel beszélgettünk, akik mindig érdeklődve fogadtak bennünket.
Mindig otthonról indultunk egy főváros közeli kis faluból és eljutottunk így először csak Tápiószőlősre, majd Bajára, aztán jött Alsópáhok a Balatont megkerülve, majd Szeged, Gyula, Eger és elmerészkedtünk egyik évben így Pozsonyig is. (Digitális képek nem készültek ezekről a túrákról, úgyhogy csak ezt a szerencsétlen fotót tudtam előbányászni:)

Sajnos az évek során egyre jobban tapasztaltuk az autósok nem tetszését, többször voltak incidensek, vagy többször leszorítottak bennünket az útról az árokba, vagy az ölembe dobták a cigicsikket a kocsiból, úgyhogy végül úgy döntöttünk, hogy ennek így nincs értelme és kénytelenek voltunk beszüntetni a túrázást. Azért egy-egy napra most is elmegyünk tekerni, valami nyugis környékre és itt helyben is bicajjal közlekedek.
Napi szinten viszont maradt a futás, túrázás Bundás kutyusommal és/vagy édesapámmal, az úszás, a pilates és minden más, ami épp van - sport terén bármire kapható vagyok.

3, Állatszeretet
Férjem szerint ez már nem rajongás, hanem betegség. Tényleg betegesen szeretem az állatokat. Mindegyiket. Némelyiktől félek, vagy irtózom ugyan, de akkor sem tudnám bántatni és akkor is szenvedek vele, ha ő is szenved. Borzasztóan átérzem a fájdalmukat, sajnos sokkal jobban, mint az emberekét - ezt bevallom. Persze tudom, hogy ez így nem helyes, próbálok is tenni ellene, de akkor is jobban megérint egy szenvedő állat látványa, mint egy emberé (lehet, hogy ez a sok idétlen gyilkolós film eredménye egyébként, ahol szinte már meg lehet szokni, hogy egy-egy embert lelőnek és előtte még vonaglik kicsit).
Azt hiszem 9 éves voltam, amikor öcsémmel cicákat kaptunk húsvétra. Onnantól kezdve állandóan voltak otthon cicák, mindig változó számban, mert a környék cicái is nálunk szerettek héderelni, mi meg hagytuk. Végül négy cicánk lett, akik a lakásba is bejáratosak voltak, olyannyira, hogy mindig velük aludtam esténként és nagyon szerettem, hogy mindig ott vannak körülöttem. Borzasztóan megviselt ezután, amikor összeházasodtunk és elköltöztünk a férjemmel, hogy nincsenek állatok. Hiányzott a napi rutinból és minden tevékenységből, hogy ott lebzseljenek körülöttem. Egy idő után már hallucináltam és cicákat láttam a kertben, vagy a kanapén, vagy az ajtóban, hogy biztosan be szeretnének jönni. Végül odáig fajult a dolog, hogy a férjem is belátta, hogy kell szereznünk valamilyen állatot, különben a kedves felesége becsavarodik.
Na, de mielőtt megjöttek volna a kis dögök, az uram kikötötte, hogy állat lakásba nem való, hálószobába meg pláne nem, úgyhogy arról tegyek le, hogy megint állatokkal aludjak. Elégedjek meg azzal, hogy a kertben ott vannak. Ezután egy hosszú és vicces sztori következne arról, hogy hogyan fertőződött meg ő is, de ezt most nem mesélem el, legyen elég annyi, hogy jelenleg a két cica és a kutyus is köztünk alszik esténként. Igen, még a nagy kutyus is, akitől persze alig férünk el, de a szőrös szívű férjem közölte, hogy olyan hideg van kint, hogy a kutyát nem engedi kint éjszakázni, a hálószoba ajtót meg nem lehet becsukni, hogy Bundás a nappaliban maradjon, mert akkor vinnyog utánunk egész éjjel, tehát jelenleg ott fészkel minden este az ágyunkban.
Szóval, lehet, hogy ez az állatszeretet betegség, akkor viszont fertőző, mert már a vasárnap délutáni csendes pihenő is így néz ki:

Én már ha akarnék sem férnék oda. :-)
Kedvenc állatkám egyébként a mosómaci. Odáig vagyok értük. Szinte csak miattuk járok el az állatkertbe és olyankor órákig tudom nézni és fotózni őket, ahogy rohangálnak, fára másznak, alszanak, vagy éppen kaját kuncsorognak. Nagyon édes kis zorropofájúak.

Sokáig szerettem volna háziállatként is tartani, mert lehetne, de nekem nincs szívem egy kis ketrecbe bezárni őket, legfeljebb csak úgy, ahogy az állatkertben is élnek, valami jó nagy, kényelmes helyre. Erre viszont jelenleg nincs lehetőségünk, de talán majd egyszer. Addig is beérem ezzel a gyűjteményemmel a polcon:


4, Olaszország
Nagyon szeretem Olaszországot. Sok helyen ugyan még nem jártam belőle, de ahol jártam, azt nagyon szeretem. :-) Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon sok minden, amit szeretek, az olasz. Tetszik az ország éghajlata, szeretem azt a fülledt meleget, tetszik az emberek mentalitása, nyitottsága, szeretem az olasz ételeket zöldségeket, fűszereket, azokat a tájakat és a focijukat is (bizony, szeretem a focit is - de ez már +1 érdekesség).
Sajnos nem igen jártam külföldön sosem, de mindig Rómáról álmodoztam, azaz inkább csak a Szent Péter térről és a bazilikáról. Fogalmam sincs mi vonzott benne, de nagyon szerettem volna látni. Szüleimmel sosem jutottunk ki külföldre, nem is gondoltam, hogy halandó ember ezt megengedheti magának, így nagy álmom vált valóra, amikor szorgos gyűjtögetés eredményeként a férjemmel majdnem egy hetet Rómában tölthettünk öt évvel ezelőtt.
Teljesen meghatódtam, amikor a Ciampinón (Róma egyik reptere) kiszálltam a gépből: római föld, római levegő, római fülledt meleg, pálmafák. Teljesen elvarázsolt minden, akármerre néztem Bernini, Michelangelo és egyéb nagy művészek alkotásai és az a Bazilika, "hol Szent Péter sírba téve"... Láthattam a Piétát, voltunk II. János Pál pápa sírjánál és ráadásul abba a templomba mentünk misére, ahol Bernini egyik legszebb szobra, a Szent Teréz eksztázisa látható. Megnéztük a katakombákat is, ahol a kereszténység az üldöztetések közepette megszületett. Nagyon megindító, ugyanakkor félelmetesen gyönyörű volt.

Egyik nap megnéztük az Angyalvárat is, majd a Szent Péter térre indultunk és egyszercsak az utca végén feltűnt a Bazilika, amit addig csak álmaimban láttam. Hihetetlen volt, hogy ott van előttem. Pár perc múlva feltárult a tér a két ölelő oszlopsorával is. El sem hittem. Csak mentem a tér felé és bőgtem a meghatottságtól, olyan szép volt. Persze a férjemnek ez nem volt elég, úgyhogy ott a tér közepén kérte meg a kezem. (Hopp, még egy +1 érdekesség!)

5, Csend
Nagyon szeretem a csendet.
Vagy inkább úgyis mondhatnám, hogy utálom a zajt és minden zajkeltő eszközt, úgyhogy például van rádiónk, cd lejátszónk, de sosem használjuk. Tv-nk egyáltalán nincs és nem is volt, sőt vezetékes telefonunk sincs, csak mobilunk, így még az internetet sem tudták hogyan bekötni. :-) A filmeket sem nagyon szeretem, a tv-től meg egyenesen megőrülök, vagyis inkább attól, hogy egyes családoknál állandóan megy, csakhogy valami szóljon, vagy hogy a gyereket lekösse. Engem ez nagyon idegesít, még a háttérzene is, hát még egy idétlen, lövöldözős film háttérzajként. Brrr...
Itthon például sosem szól semmi, teljes a csend egész nap, kivéve amikor az állatkák játszanak, mert akkor aztán zeng a ház. Délután pedig amikor a férjem hazajön, akkor vele beszélgetek, vele foglalkozom.
Érdekes, hogy ezzel szemben szeretek rockkoncertekre járni évente néhányszor. (Jé, még egy +1 érdekesség - úgy látszik többszörösen teljesítem a feladatot. Látszik, hogy régen írtam már és most közlésingerem van.) Ha be kell mennem a városba, a zajba, akkor is fülhallgatón rockzenét hallgatok, hogy ne halljam a zajt. Kicsit ellentmondásos, de néha kell a felszabadító zene, legtöbbször mégis a csendre vágyom.
Sokaknak egyébként ez tűnik fel egyből, amint belépnek hozzánk. Már öcsém is, anyósom is és a barátaink is többször megkérdezték, hogy miért van itt ilyen csend. Furcsa, hogy ez másoknak furcsa - de mi szeretjük.

6, Puzzle
Az olvasás mellett a puzzle a másik kedvenc elfoglaltságom, ha épp nem főzök, tanulok, blogolok, kutyázom, sportolok (márpedig ilyen ritkán van sajnos). Tudom, kicsit idiótán hangzik, de nem a 100 vagy 500 darabosra gondolok, hanem a többezer darabosokra, ami igazi kihívás és több hónapnyi, vagy évnyi munka van a kirakásával. Olyan mint a festés, hímzés vagy egyéb kézimunka: nem kell hozzá gondolkodni és nagyon jól kikapcsol.

7, Nem tudok énekelni
Ez nem vicc. Tényleg nem tudok, de olyannyira, hogy az már katasztrófa. Akkora botfülem van, hogy egyszerre többen is kényelmesen rátámaszkodhatnának. Szörnyű a hallásom, ezáltal a ritmusérzékem is. Szeretek táncolni, a mozdulatokkal, mozgással nincs is baj, csak nem sikerül zenére. Hangokat képtelen vagyok ugyanúgy megismételni, vagy akár csak egy dallamot ugyanúgy eltapsolni. Koncerteken sem tudok ritmusra tapsolni.
Ez még nem lenne akkora baj, így is lehet élni, de olyannyira rossz a hallásom, hogy még egy nyelvet sem sikerült megtanulnom. Angolt tanultam 13 évig szinte hiába. Írásban meg is értek sok mindent, válaszolok is írásban, akár szóban is, de a hallásértésem borzalom. A legegyszerűbb mondatot nem értem meg angolul. Egy szövegből a legegyszerűbb, legismertebb szavakat nem hallom ki. Csak egy nagy szövegmasszát hallok mind élőszóban, mind filmben, vagy akár a nyelvvizsgán a szövegértésen. Már többektől hallottam, hogyha meg akarok tanulni angolul, tanuljak énekelni.