Új szelek fújnak...

Nem terveztem ilyen posztot, ugyanakkor egy kis rábeszélésre mégis megírom kálváriámat az elmúlt évről és azt, hogy hol tartok most, hogy miért ez a hallgatás az elmúlt hetekben és hogy ez hogyan hat a blog további alakulására.
Sokan biztosan emlékeztek még a tavaly novemberi írásomra, amely a konyhai kudarcaimról szólt, de annak első bekezdésében említettem, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Állandó rosszulléteim voltak, főleg étkezések után. Sokan sokféle tanáccsal, ötlettel elláttatok, de sajnos semmi sem segített, a helyzet egészen mostanáig csak rosszabbodott.

Akkor le is írnám, hogy mi történt akkor és mi történt azóta.
Tavaly rendszeresen sportoltam, szinte minden nap futottam, úsztam, bicajoztam, pilateseztem, vagy amit épp lehetett. Tele voltam energiával. Aztán nyár végén szép lassan megkezdődött a fokozatos leépülésem.
Augusztusban tapasztaltam először, hogy egyre nehezebben futok. Hiába erőlködtem, nem ment a szokásos táv. Egyre lassabban tettem meg a megszokott kilométereket és nem is esett jól. Majd egyre nehezebben mentek a gyakorlatok is a pilates órákon. Az álló gyakorlatoknál nagyon szédültem, alig bírtam állva maradni, alig vártam, hogy leüljünk és a matracos gyakorlatok következzenek. Órák után pedig a hazafelé biciklizésnél egyre nehezebb ment fel a bicaj a hegyre. Mindig jó erőben voltam, így 2/5-ön állt a váltó felfelé is, majd szinte egy hónap leforgása alatt már 2/1-be is alig bírtam feltekerni. Először azt hittem a bicajjal van baj, még szervizbe is elvittem, hogy nézzék meg, mert állandóan fog a fék. :-) Akkor még nem gondoltam volna, hogy nem a bicikli, hanem én vagyok az, aki rohamosan épül lefelé...

Egyre durvábban folytatódott a kálváriám.
Nem volt más tünet, csak az, hogy nincs erőm. Egyszerűen nem tudtam már bicajozni, nem tudtam végigcsinálni a pilates órákat, pedig az egyik legjobb voltam a csajok között. A futás sem ment, abba kellett hagynom, mert semmi erőm nem volt. Már a megszokott sporttevékenységektől is izomlázam lett, sőt, néha már attól is, ha csak felsöpörtem otthon. Az izmaim teljesen elgyengültek. Azt hittem, csak túledzettség, bár sosem erőltettem túl magam, de azért pihentem néhány hetet. Persze nem használt, úgyhogy durva vitaminhiányra gyanakodva el kezdtem vitaminkészítményeket szedni. Tény, hogy évek óta nem szedtem már semmilyen vitamint, csak néha egy kevés C vitamint. Egyszerűen nem éreztem szükségét. Most ismét el kezdtem a kis bogyókat szedni, de nem lett jobb. Sőt, az állapotom egyre rosszabb lett. Ekkor próbálkoztam a már fentebb említett írásomban főszerephez jutó nyers étkezéssel is, de ez sem hozott javulást.

Majd olyan október körül vettem észre először, hogy ez a furcsa tünet mégis csak szoros kapcsolatban áll az étkezéssel, ugyanis minden étkezés után rosszabbodott a helyzet: szédültem, elgyengültem, a kezem remegni kezdett, sokszor be is lázasodtam evés után. Volt, hogy annyira gyenge lettem egy-egy lakoma után, hogy nem bírtam már felállni az asztaltól, a kezem nem tudtam mozdítani, később volt, hogy már beszélni sem tudtam evés után, mert annyi erőm nem maradt.
Először nem gondoltam, hogy az étkezéssel lehet gond. Azt hittem a tüneteim csak azért súlyosbodnak ennyire az evéstől, mert amúgy is van valami bajom és az étkezés, emésztés még jobban leterheli a szervezetemet. Elkezdtem hát könnyebb fogásokat enni, de ez sem vált be.
Jött az újabb ötlet: nekiálltam étkezési naplót vezetni, hogy mitől mennyire vagyok rosszul, mik a tüneteim. Valamilyen ételallergiára gyanakodtam és reménykedtem, hátha így rájövök, milyen összetevő a tettes.
Igaz, ételallergia vizsgálaton kb két éve jártam. Akkor állapították meg a tejet, a paradicsomot és a spárgát. A tejet azonnal elhagytam, rendeződött is minden akkori tünetem, erre a két zöldségre pedig nagyon enyhén és teljesen másképp reagál a szervezetem, ráadásul elég ritkán is eszem őket.
Bevallom, erősen gyanakodtam a gluténre, gabonafélékre, mert már elég régóta tapasztalom, hogy nem esnek jól a gabonás ételek, egyszerűen az volt az érzésem, hogy elnehezít, lehúz, elgyengülök gabonafogyasztás után. Nem elálmosodom, mint egy kiadós ebéd után, hanem elgyengülök tőle. Próbáltam bevezetni reggelire a gabonareggelit, vagy a gabonaturmixot, de nem vált be, mert annyira leterhelt egész napra, hogy alig tértem magamhoz tőle. Ez hát a tápláló gabona! :-) Úgy voltam vele, hogy mivel az étkezésemben tulajdonképpen a gabonák a legnehezebben emészthető összetevők, biztosan azért reagálok így rá, mint ahogy a húsevőket néhány órára rendesen leterheli egy kiadós pacalpörkölt. Szóval, nem is foglalkoztam túlságosan ezzel a gabonamizériával, de azért próbáltam kevesebbet enni belőle, mert nem esett jól. Ekkor kezdtem gluténmentes süteményeket gyártani, a blogomon sok van belőle a gluténmentes címke alatt. Persze nem mondtam le a gabonákról végleg, ugyanúgy ettem a tönkölylisztet is, mint addig, csak kevesebbet fogyasztottam belőle és jobban preferáltam például a kukoricalisztet.


Most viszont ezektől a tünetektől el kezdtem ismét gyanakodni a gabonákra.
Mindent szépen felírtam az étkezési naplómba, de a vége az lett, hogy már délelőtt egy falat almától is el kezdtem szédülni és remegett kezem-lábam, úgyhogy végül elvetettem ezt a témát, hogy a glutén okozná a problémát. Akkor el kezdtem gyanakodni candida gombára, majd gondoltam hisztaminérzékenységre is, de sorra ki tudtam zárni ezeket is. Egyre rosszabbul voltam tehát és egyre többször voltam lázas.

Majd november végén újabb fordulat következett.
Éppen Tatán voltunk és a vadlúd sokadalmat figyelve korpás kekszet majszoltunk a tóparton. Ezzel még nem volt semmi gond, de utána alig bírtam felállni, annyira fájt az oldalam és napokig el sem múlt. Volt, hogy enyhébben, volt, hogy erősebben. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez is ennek a furcsa kórnak a következő tünete. Néhány évente elő szokott fordulni, hogy néhány órára ilyen elviselhetetlen fájdalom nyilall az oldalamba, de gond nélkül el szokott múlni. Most ez nem így történt.
Ez a furcsa fájdalom ugyan elmúlt, viszont ritkán és nagyon enyhén újra és újra jelentkezett, de nem foglalkoztam vele. A láz és a gyengeség is maradt és társult hozzájuk még evés után egy kis görcsös haspuffadás is. Ez is iszonyúan tudott fájni és akkorára puffadtam, mint ha 4-5 hónapos terhes lennék. Először csak ritkán, majd egyre sűrűbben jelentkezett ez az egész, míg végül minden étkezés után már megszokott rutin volt, hogy jön a görcsös fájdalom, majd a puffadás, gyengeség és végül felszalad a lázam. Tapasztalataim szerint nem túl jó móka ez, főleg, hogy az ilyen mértékű puffadás miatt, már a megszokott ruhatáram nem bírta követni az étkezésektől megváltozó méreteimet, úgyhogy odáig fajult a dolog, hogy be kellett szereznem egy kismama nadrágot (nem röhög :-), ami viszont elég jól bevált - egy darabig, utána már az sem volt elég. Így vészeltem át valahogy a karácsonyi ünnepeket...

Majd jött a január és én minden tünetem ellenére elhatároztam, hogy újra futni fogok.
Végül is nem vagyok beteg, semmi komoly bajom nincsen, miért ne sportolhatnék? Azért mert délutánra minden nap felmegy a lázam, gyenge vagyok, mint a harmat, az egy magamfajta megszállottat nem tarthat vissza. Több hónapos sportmegvonás után már tényleg azt éreztem, hogy egyszerűen azért vagyok rosszul, mert nem futok, bicajozok, mozgok...stb. és mivel délelőttönként jobb volt a helyzet, hát majd reggelente futkosok - gondoltam.

Le is vonultam január közepén itt a közeli tó körüli futópályára, de mondanom sem kell, elég ramatyul ment a dolog. Ez persze számomra azt jelentette, hogy régen sportoltam, majd belejövök újra, így pár nap múlva nekiindultam megint. Nem kellett volna.
Már ez első percekben éreztem, hogy nem igazán megy a dolog, de minden erőmet összeszedve nekiduráltam magam és azt hittem egész jól haladok, de amikor egy 70 év körüli bácsika kullogva elhúzott mellettem, kezdett gyanússá válni a dolog. Tényleg csak vonszoltam magam, a lábaim alig akartak engedelmeskedni. Majd el kezdtem szédülni, kezdtem homályosan látni és olyan érzésem volt, mintha a szemeim ki akarnának dülledni. Először még nem fogtam, hogy baj van, mert voltak már előtte júliusban-augusztusban is ilyen tapasztalataim, de pár percen belül elmúltak.

Most azonban nem akart múlni.
Lüktetett a szemem veszettül. Aztán már az agyam is. Majd a szívem is olyan gyorsan kezdett verni, hogy az már fájt. Olyannyira, hogy az volt érzésem, mindjárt bemondja az unalmast és itt maradok. Meg is ijedtem rendesen, úgyhogy lassítottam, de már olyan lassan vánszorogtam, hogy még sétálni is gyorsabban szoktam, csak húztam magam, miközben minden erőmet beleadtam.
A következő percekben már a kezeim és a lábaim is remegtek, alig tudtam kontrollálni őket, a lábaim összeakadtak és egyre homályosabban láttam. Olyan érzésem volt, hogy minden akaraterőm ellenére is minden erőm elhagy, a lábaimból minden erő elszáll és nem bírom többet mozdítani. Végül tényleg nem bírtam.

Összeestem ott a tó parton a második körben kicsit több, mint egy kilométer után.
Nem ájultam el, mert mindenre emlékszem. Egyszerűen csak nem volt több erő a lábaimban és összecsuklottam. Annyi erőm nem volt, hogy talpon maradjak. Felállni sem tudtam csak néhány perc múlva, bár legszívesebben inkább négykézláb mentem volna el hazáig, minthogy fel kelljen állnom. Alig bírtam hazavánszorogni és több órába telt, mire annyira össze tudtam szedni magam, hogy bármihez is kezdjek, vagy akár csak gondolkozzam.

Azt már tudtam, hogy ez nem edzettség kérdése volt, itt már valami komoly gond van.
Egyből az a gondolatom támadt a tünetek alapján, hogy oxigénhiány. De az mitől lehet? Hát vashiánytól. Vas hiányában nem szállít a vér elég oxigént az agyhoz, a szívhez, az izmokhoz. Ez elég logikusnak tűnt, úgyhogy az itthon fellelhető összes vaskészítményt előkotortam és nekiálltam (persze csak az ésszerűség keretein belül) tömni magamba a vasat és nagy nehezen, de leálltam a sportolással egy időre.

Szóval, kényszerpihenő következett, de amint várható volt, nem lettem jobban.
Sőt, az állapotom a vas szedése ellenére is rosszabbodott. Már ott tartottam, hogy az utcánk végéig (kb. 1 km) nem bírtam elsétálni, mert egyből jelentkeztek azok a tünetek, amik a futásnál. Már minden kisebb fizikai tevékenységtől kimerültem, éppen ezért már a városba sem mertem egyedül beutazni nehogy valahol rosszul legyek és összeessek. De ez még hagyján! Már az itthoni teendőimet is képtelen voltam ellátni, például nem tudtam felsöpörni a konyhában, mert utána úgy vert és fájt a szívem, hogy elmondani nem tudom. Ráadásul egyből kivert a víz és úgy éreztem, menten megfulladok. Sokszor nem is bírtam ki néhány óránál tovább a házban, ki kellett mennem friss levegőt szívni, mert olyan érzésem volt, hogy elfogyott az oxigén és nem kapok levegőt, ráadásul még a hőemelkedésem is állandósult. Legtöbbször estére láz lett belőle, napközben pedig sosem ment 37,4 alá. Ráadásul ismét egy újabb tünettel lettem gazdagabb: az evés utáni szokásos puffadás és görcsölés után rendszeresen becéloztam a fürdőszobát és már jött is ki minden - az elvileg székrekedést okozó vaskészítmények ellenére. Bár kifejezett hasmenésem nem volt, de ha lenyeltem akár csak egy falatot is, már éreztem, hogy sürgetnek belülről. Azért minden rosszban van valami jó: szerencsére nem ott jött ki, ahol bement. Viszont villámgyorsan átment rajtam az étel, ettől meg állandóan éhes voltam, úgyhogy egyre többet kezdtem enni, hátha valami megmarad bennem. Úgy látszik a hadjárat sikeres volt és volt ami bennem maradt, mert mára 10 kg-val vagyok nehezebb, mint tavaly augusztusban. Ennek ellenére a puffadás, görcsölés, rohanás megmaradt és már úgy hozzátartozott minden étkezésemhez, mint a vacsora utáni mosogatás.

Szóval, kezdtem komolyan megijedni.
Ezer éve nem tettem be a lábam orvosi rendelőbe, de most úgy éreztem, itt az ideje. Éreztem, hogy komoly gond van és hiába csak vashiány, jobb ha lát egy orvos is és igazolja, hogy tényleg az. Mert mi van, ha mégsem ilyen egyszerű? Vagy ha ilyen súlyos, gondoltam, a doki ad valami extra dózist, hogy inkább azt szedjem, vagy hátha van valami sürgős beavatkozás ilyenkor. Tudom, hogy a vasbeépülés lassú folyamat, de hátha tud segíteni a szuper orvostudomány egy kevéskét legalább, mert tényleg mint egy élő halott lézengtem és pár lépésnél többet a lakásban is képtelen voltam megtenni tünetek nélkül. Ez nem épp normális és elég veszélyes is.

Úgyhogy ráálltam a témára és egyik hétfőn reggel egyből a dokinál kezdtem. Természetesen a tüneteim alapján azonnal vérvételre küldött. Reméltem is, hogy ez lesz, nem akartam én más herce-hurcát, a vérvételből is ki fog derülni, hogy olyan vashiányom van, hogy csoda, hogy még vonszolom magam.
Másnap reggel már a nénik között várakoztam reggel hatkor vérvételre. Legyek gyorsan túl rajta. Persze csak 9-10 óra felé hívtak be, de szerencsére összefutottam egy ismerőssel, aki utána haza is tudott vinni autóval, ugyanis szörnyen rosszul voltam a csapolás után. Még valahogy kijöttem a rendelőből, de amint kiértem kezdett minden elsötétülni. Egyből nekivágtam magam az első falfelületnek, mert persze ülőhely nem volt, vagy ha volt is, azon is a kabátjaikat tárolták az emberek. Még a falnak dőlve sem tudtam megállni, remegett a lábam ezerrel, úgyhogy beguggoltam az egyik sarokba és próbáltam úgy tenni, mintha még ép elméjű lennék. Szerencsére az ismerősöm is utánam pár perccel végzett, úgyhogy felmosott valahogy és berakott a kocsiba. Nem is tudom, hogyan keveredtem volna haza nélküle.

Szerdára már elkészült a lelet is.
Remekül nézett ki. Minden vérrel és vassal kapcsolatos értékem magas volt vagy alacsony. Legalábbis laikus lévén én ennyit értettem meg belőle, úgyhogy pénteken már ismét a dokinál voltam a leletemet lobogtatva.

Az ítélet: picike vashiány.
A doki nem viccelt. Tényleg azt mondta, hogy csak enyhe vashiány. Szerintem azt hitte hipochonder vagyok, mert még ki is nevetett, hogy emiatt kerestem fel. Mondtam neki, hogy ettől függetlenül tényleg elég rosszul vagyok, de csak annyit válaszolt, hogy szedjek valamilyen vaskészítményt, aztán néhány hónap múlva jobb lesz. Ennyi.
Azt hiszem, ezért vagyok ilyen ritka vendég az orvosnál, mert ha egészséges vagyok és nem megyek az a baj, hogy miért nem járok ellenőrzésre, szűrésre és egyébre, ha meg odamegyek, hogy baj van, akkor elküld, hogy ne szórakozzak már ilyen enyhe vashiány miatt.

Nos, beszereztem mindenféle csodaszert, minden természetes és természetellenes bogyót, kapszulát, tablettát, levelet, aminek akárcsak egy kicsi köze is van a vashoz, a vas beépüléséhez, vagy a vérképzéshez. Először gondolkoztam, hogy próbálkozom természetes módszerekkel, növényekkel és sok csalánt eszem majd és sok vastartalmú miegymást, de olyan súlyosnak éreztem a tüneteim, hogy mire azokkal mennék valamire, lehet, hogy elpatkolnék valami egyéb szövődményben. Ráadásul hajlandó voltam mindent bevenni, lenyelni, csak mihamarabb sportolhassak megint, hogy újra róhassam a futókilométereket a kiskutyámmal...
Szóval, ezek a furcsa szerek voltak az elkövetkező hónapjaim desszertjei, beszedtem több tonna vasat, de a helyzet csak rosszabb lett.

Elérkezett a tavasz.
Megkezdődtek a futóversenyek, engem meg evett otthon a penész a lakásba zárva, míg mások vígan futkorásztak a szikrázó napsütésben. Már a falat kapartam kínomban, hogy képtelen vagyok sportolni, de még csak sétálni is. A telet még kibírtam valahogy, de ahogy kisütött a nap, nem bírtam tovább megmaradni a fenekemen és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy hamarosan közelebbről megismerkedem egy elmegyógyintézettel.
Persze csak kicsike vashiány, úgyhogy gyorsan túl leszek rajta...

Sajnos nem így történt.
Március folyamán nemcsak még gyengébb lettem, de egyre jobban fájt az oldalam is. A fájdalmaim sűrűsödtek és erősödtek, főleg evés után, de a szokásos módon reggelre megint jobb lett, de volt, hogy napokig kínzott különböző intenzitással. Először csak a jobb oldalon a medencecsontnál éreztem ezt először és vakbélgyulladásra gondoltam, de amikor a bal oldalon is el kezdett fájni, hamar rájöttem, hogy ez nem az - hacsak nem vagyok már ennyire gnóm. Ezektől a fájdalmaktól még annyit sem tudtam mozdulni, mint eddig. Teljesen megbénított és csak ülve nyöszörgésre voltam képes ilyenkor.
Persze nincs semmi gond, mert ez csak enyhe vashiány...

Nagyon örültem a tavaszi napocskának.
Ki is másztam a teraszra minden nap egy kicsit levegőzni, de a helyzet odáig fajult, hogy ugyan télen végig rázott a hideg a láz miatt, most pedig ahogy melegedett a napocska, nem bírtam elviselni. Teljesen rosszul voltam a napon. Egyből felszaladt a lázam, szédültem, kivert a víz és remegni kezdtem tőle, pedig nagyon szeretem a meleget, a forróságot. Még a hideg vizet sem tudom meginni, mindig langyos vizet iszom, most pedig el kezdtem kívánni a hideget. Hiába, furcsa dolog ez, ha az embernek enyhe vashiánya van...

Mindenesetre ezen a vashiányos dumán hamar túlléptem.
Rég tudtam, hogy ez már nem lehet csak vashiány. Ez a nem-bírom-a-napot-kaland nekem egyet jelentett valamiféle gyulladással. Hiszen a gyulladás újul ki a melegtől, az okozhat lázat és annak esik jól a hideg, az okozhat fájdalmat és az gyengítheti a szervezetem ennyire. De milyen gyulladás lehet, milyen szervben és miért?

A gyulladásos elméletemet egyébként igazolta a március végén tartott egyhetes léböjt is, amiről itt a blogon is beszámoltam. A böjt előtt nem tudtam, hogy ilyen állapotban jót vagy rosszat teszek-e magammal a böjttel, de végül belevágtam és nem bántam meg, ugyanis egy hét után annyira jól voltam, mintha soha semmi bajom nem lett volna! Tele voltam energiával és akkor mentem el édesapámmal egy 40 km-es teljesítménytúrára is. Soha azelőtt ennyit nem mentünk és akkor meg sem éreztem, sőt, még tudtam volna menni tovább, pedig egy héttel előtte még az utca végéig sem tudtam elsétálni. És az a baj, hogy utána sem, mert amint rendesen kezdtem enni, egy hét múlva megint ugyanott tartottam: ugyanaz a gyengeség, szédülés, láz, bélfájdalom... stb. De hihetetlen, hogy milyen változást hozott a böjt. Biztos voltam benne tehát, hogy valamilyen gyulladás van a szervezetemben és az okozza a tüneteimet, a böjt gyógyító hatására azonban visszahúzódott, elmúlt. A kérdés csak az, hogy mitől jött vissza?

Jó lett volna, ha ilyenkor megnéz egy orvos, de nem szándékoztam a böjtölős-gyulladásos elméletemmel beállítani a dokihoz, mert valószínűleg még jobban kinevet majd, mint az enyhe vashiánynál. Ugyanezek a tüneteim akkor is megvoltak, el is mondtam neki és ezek alapján enyhe vashiányt diagnosztizált. Ezek után menjek oda és adjam elő, hogy nekem van egy másik elméletem?! Ugyan már! Az orvosok ilyenre nem vevők.

Viszont a rendelőintézetet mégsem sikerült elkerülnöm.
Áprilisban, amikor megjött a menstruációm, kezdődött a kálváriám újabb felvonása. Délelőtt még nem volt semmi gond, délutánra viszont már zúgott az egész fejem, úgy szédültem, mintha egy felhőkarcoló tetejéről nézném a világot, majd 2-3 óra alatt 39 fok fölé szökött a lázam is és kályha módjára ontottam magamból a meleget. A cicáim rám is gömbölyödtek, de ezt már ők sem bírták sokáig, fél óra múlva mindkettő rohant hűsölni az előszoba hideg kövére.

Másnapra elmúlt a lázam, maradt a jól megszokott hőemelkedés.
Közben pedig iszonyatos módon el kezdett fájni az oldalam. Nem csak járni, de még ülni, állni, feküdni sem bírtam, még a fetrengés sem ment, mozdulni sem tudtam napokig. Az egész hasi részem fájt, főleg az alhasi terület. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat, főleg ezen a területen nem. Gyerekként is hasfájós voltam, tiniként is sokat görcsölt mindenem a menstruáció alatt, de ez most teljesen másmilyen fájdalom volt, mint amit eddig éreztem. Úgy látszik, felfedeztem az enyhe vashiány egy új mutációját...

Pár nap alatt enyhült a lázam a szokásos hőemelkedésre és a fájdalom is kicsit alábbhagyott, de mivel ennyire összefüggött ekkor ez az egész a menstruációmmal, így elvonszoltam magam a nőgyógyászhoz, hátha tud mondani valami okosat. A fájdalom akár a petefészeknél is lehet, akár petefészek gyulladás is szóba jöhet. A nőgyógyász megvizsgált, ultrahangozott, meg minden, ami kell, de nem talált semmit, csak továbbküldött hasi ultrahangra.

Ultrahangra kicsiny városunkba be kell jelentkezni.
Még a nőgyógyásztól hazafelé megfutottam ezt a kötelező kört, de csak két hét és fél hét múlvára volt időpont. Ez embertelen, hogy ennyit kell várni egy néhány perces vizsgálatra. Ráadásul, amíg meg nem vizsgálnak még azt sem tudják, hogy súlyos-e vagy sem, úgyhogy el tudom képzelni, hogy néhányan a várakozások alatt elpatkolnak. Legalább annál kevesebb a problémás beteg és legalább kevesebb lesz a páciens, akik ilyen enyhe vashiánnyal zaklatják a szegény orvosokat. Tényleg nagyon magam alatt voltam, úgy éreztem nem bírok ki még két hetet ebből a szenvedésből.

Szerencsére férjem egyik barátja radiológus és sikerült elintézni, hogy soron kívül ő is megvizsgálhasson, így pár nap múlva már ott feküdtem a kórházban a kis ultrahangos ketyere mellett. Minden reményem ebben a vizsgálatban volt, hogy most végre kiderül a problémám, meggyógyítanak és végre pontot tehetek az egész cirkusz végére. Ekkor már valamilyen bélgyulladásra gyanakodtam és bíztam benne, hogy ez az ultrahangon majd látszik is. Sőt, látni is fogják, hiszen ha nem bélgyulladás, akkor már más betegség nem lehet, mert már mindet végigzongoráztuk.

Ezek után nagy csalódás volt, hogy a hasi ultrahangon sem találtak semmit, minden negatív, egyedül annyi szerepel a leleten, hogy a bélkacsok meteoristicusak, magyarul a bélkanyarulatokban látszódik felfújódás, gázosodás. Ej, micsoda eredmény, hát ezt ultrahang nélkül is megmondtam volna. Persze az ekkora mértékű felfújódás sem normális, de hogy ettől ennyire rosszul legyek?! Nem tudtam belenyugodni az eredménybe. Végül a doki azt mondta, hogy az étkezésemet egy dietetikussal kéne összeállíttatni, mert nagyon veszélyes az, amit csinálok és szerinte csak egy kis enzimhiányról van szó, azért van gond az emésztéssel. Ezzel továbbküldött egy gasztroenterológushoz.

Na, kieresztem ám a karmaimat rendesen, ha az étkezésemet vonják kétségbe.
Persze nem lepődtem meg, hiszen tudom, hogy az általánosan elfogadott nézetekkel (értsd: az orvosi egyetemeken oktatott nézetekkel) megyek szembe, de hogy bármi bajom van, akkor mindenki egyből az étkezésemet ócsárolja, ez már kezd unalmas lenni. Nagyon allergiás vagyok erre. Tudom, hiszem és érzem, hogy ez a vegán életmód, amit folytatok, jó. Sőt, nagyon jó. Nem tudom, hogy mi lehet ez a furcsaság, amitől szenvedek, de nem hinném, hogy az étkezésem okozza a problémát. Rengetegen élnek ilyen táplálkozáson a világban és pont én pusztulnék bele? Nem hinném.
Nem igaz, hogy nem lehet ezen a vegánságon túllépni és a helyén kezelni. Azt hiszem, ha holnap elütne egy autó, azt is sokan azzal magyaráznák, hogy bizony ez azért van, mert nem evett rendesen. Sőt, másnap még a média is ettől lenne hangos, hogy na, ugye, megmondtuk, hogy a vegán táplálkozás halált okoz. És ez nem vicces, ma már ismert tény, hogy így működik a sajtó.

Szóval, az eredmény nem nyugtatott meg, de akkor már tudtam, hogy a belemmel van valami gond és az fáj állandóan minden evés után. Viszont ha valamilyen bélprobléma, akkor valószínűleg valamilyen felszívódási zavar is társulhat hozzá és lehet, hogy attól épülök és gyengülök le, hogy semmi nem szívódik fel rendesen, főleg a vas nem.

Ekkor már május közepe volt.
Ősz óta szenvedtem ebben a furcsa kórban és még mindig nem lehetett tudni semmit, csak azt, hogy a helyzet egyre rosszabb. Egyre gyengébb voltam, a szörnyű vitaminhiány következtében már fájtak a fogaim is és éreztem, hogy ez az egész már az agyamra megy. Szó szerint. Ugyanis egyre nehezebben gondolkoztam, sőt, nehezemre esett gondolkozni, vagy odafigyelni bármire is. Semmi nem tudta lekötni a figyelmemet és semmi nem maradt meg az emlékezetemben, a memóriám és a koncentrációs képesség is rohamosan romlott.

Nehéz volt így a vizsgaidőszak.
Hiába tanultam meg bármit, két-három nap múlva már semmire nem emlékeztem az egészből. Úgy olvastam el újra az anyagot, mintha akkor látnám először, teljesen az újdonság erejével hatott az, amit előtte néhány nappal kijegyzeteltem. Így a vizsga előtti nap és éjszaka kellett átnéznem az egész anyagot a vizsgára, hogy így rövid távon azért valami megmaradjon. Így sikerült kihúzni a suliban. Azért azt mégsem mondhattam volna a tételre, hogy bizony én tanultam, mindent átnéztem, de hát enyhe vashiányom van...

Az állandó láz már nagyon megviselt testileg is, de a legrosszabb ez a mindennapi fájdalom, gyengeség, kiszolgáltatottság és az, hogy tulajdonképpen semmi bajom, mégsem tudok teljes életet élni - ez már lelkileg is nagyon megviselt. Hiába ragyogott kint a napocska, ha nem tudtam élvezni és a szobába kellett bezárkóznom előle és a négy fal között kellett tűrnöm, hogy evés után remeg a kezem, hogy belázasodom az ételtől, aminek táplálnia kéne, hogy hiába étkezem egészségesen folyamatosan épülök lefelé, rohamosan száguldok lefelé a lejtőn és még mindig nem látom a végét és ki tudja meddig mehet ez így tovább. Ki tudja mi lesz ennek a vége? Ki tudja milyen bajom lesz még, ha nem állítjuk meg ezt a folyamatot? Ki tudja meddig épülhet le így az ember súlyos következmények és maradandó szervi károsodások nélkül? És nincs remény. Senki nem tud semmit. Teljesen érdektelenné vált számomra minden, már semmi sem volt fontos és minden mindegy volt. Furcsa volt érezni ezt a teljes közönyt, de hiába küzdöttem ellene, nem érdekelt semmi.

Szerencsére volt még régről egy gasztroenterológus ismerősöm, aki szintén vegetáriánus, így nem volt kérdés, hogy őt keresem fel. Azt hiszem, egy húsevő orvos rám nézne és annyit mondana, hogy egy jó húsleves biztosan rendbe tenne. Ja, az biztos, hogy minden gondom megoldaná, mert hamar átsegítene az örök életbe.

A következő fejezet tehát a gasztroenterológia volt.
A doktornő először furcsán nézett, hogy tejtermékeket sem fogyasztok, de átbeszéltük, hogy akkor miket eszem, miből fedezem a fehérjét és végül azt mondta, hogy ez így teljesen rendben van, ezzel nincs gond.
Átbeszéltük a tüneteimet, megvizsgált, megnyomkodta a hasam és megnézte az eddigi leleteimet is. Na, ennél a résznél estem hanyatt majdnem! Ugyanis ránézett a januári vérvétel leletemre és azonnal kérdezte, hogy miért csak most jövök ide, ha már akkor ilyen rosszul voltam. Mondtam is, hogy enyhe vashiánnyal küldtek haza akkor, úgyhogy eszem ágában sem volt gasztroenterológushoz menni. Ráadásul akkor még ezt a szót sem ismertem (kimondani pedig azóta sem tudom :-).
Majd a doktornő mélyen a szemembe nézett és mint akivel éppen a rákszűrés utáni pozitív eredményt közlik, úgy mondta:
"- Ez nem vashiány!... Nem fogod megúszni a vastagbéltükrözést, muszáj lesz azonnal elvégezni ezt a vizsgálatot!"
Hűha, bevallom, megijedtem egy kicsit. Nem csak a vizsgálattól, de ahogy mondta, az megrémisztett. Kiderült ugyanis, hogy a leleten néhány adat helyes értéke miatt nem lehet vashiányról beszélni, ez ugyanis valamilyen bélrendszeri probléma tipikus vérképe, amit állítólag minden orvosnak fel kéne ismernie és nem "csak enyhe vashiány"-legyintéssel továbbküldenie a futószalagon. Ehhez képest ez a doktornő volt a negyedik orvos, aki látta ezt a leletet és ő volt az első, aki felismerte, hogy ez nem vashiány. Egyből azt mondta, hogy álljak le minden vitaminkészítmény szedésével és ne szedjek több vasat sem, mert semmi probléma nincs a vasammal.

Ez teljesen megrendítő információ volt számomra.
Egyrészt örültem neki, mert akkor nincs semmi gond az étkezésemmel és újból nyilvánvalóvá válik, hogy vegánként sem kell tartani a vashiánytól. Másrészt megijedtem kicsit, mert a vashiányra bekapok néhány vaskészítményt és elmúlik, de ez az új felállás, hogy valami komolyabb bajom is lehet, ez már nem volt olyan szívderítő gondolat.

A vége az lett, hogy előjegyzett vastagbéltükrözésre, addig pedig ismételten el kellett mennem egy újabb vérvételre, mert a vizsgálathoz szükséges még néhány érték ismerete és egy friss lelet is. Illetve előrebocsátotta addig is, hogy ne egyek tejtermékeket ill. teljes kiőrlésű dolgokat sem és kerüljem az erős fizikai igénybevételt, inkább pihenjek sokat, hogyha tehetem, ne terheljem a szervezetem még a sporttal is. A doktornő ugyanis IBD-re, azaz valamilyen gyulladásos bélbetegségre gyanakodott, mert attól lehetek lázas és attól lehet, hogy nem szívódnak fel a tápanyagok rendesen.
Végre egy orvos, akinek legalább van valami gyanúja, mert a többi eddig csak a vállát vonogatta.

Felkerestem tehát ismét a háziorvost, hogy megint vérvételre szeretnék menni.
Csodálkozott is, mikor meglátott:
"- Hát nem lett jobban?"
Bizony nem, sőt, még rosszabb is azóta. Megmutattam neki a gasztroenterológus által írt vizsgálati lapot, aminek a tetején pontosan ekkora betűkkel és ennyi felkiáltójellel szerepel: "NEM VASHIÁNY!!!" Látszott az orvoson, hogy kicsit megrendült ettől az újszerű információtól és felismerte, hogy ő tévedett még januárban, majd ő is ugyanúgy, ahogy a rákos beteggel közlik a pozitív eredmény, rám nézett és úgy mondta:
"- Bizony, ilyen súlyos tünetekkel tényleg szükséges a béltükrözés."
Súlyos tünetekkel? Azt hittem nem jól hallok! Ugyanezekkel a "súlyos tünetekkel" jártam itt januárban és akkor még enyhe vashiány volt? Na, mindegy, megkaptam a beutalómat a vérvételre és kész.

Közben kiderült, hogy akkor még egy hete sem volt, hogy megváltozott a vérvétel rendje. Most már előre be kell jelentkezni, nem lehet ám csak úgy odamenni. Még örültem is ennek, mikor hallottam, mondván, legalább nem lesz olyan kaotikus az egész, mint januárban, hátha így jobban működik majd a dolog. Amint hazaértem a háziorvostól, egyből hívtam a labort, hogy akkor szeretnék bejelentkezni vérvételre valamikor a jövőhétre, hogy elkészüljön a lelet időben az előjegyzett vastagbéltükrözésig.
Hamar felvilágosítottak, hogy nem úgy van az: legkorábbi időpont, amit adni tudnak, az egy két hét múlvai időpont. Jó lesz-e? Hiába mondtam nemet, attól hamarabbi időpont még nem lett, úgyhogy kénytelen voltam elfogadni.
Hihetetlen, hogy két hetet kell várnom egy vérvételre!
Tóth Árpád után szabadon erre csak annyit tudok mondani: hosszú az út orvostól orvosig...


A vérvételre ezúttal tényleg emberibb körülmények között sikerült bejutnom köszönhetően az időpontnak, bár az ezt megelőző két hét várakozás kicsit sok volt. Az meg pláne, hogy a leletre is egy hetet kellett várni, pontosan a vastagbéltükrözés előtti napon készült el. Már a hajam téptem a rendelőben, hogy mi lesz, ha nem lesz leletem, de szerencsére az utolsó pillanatban befutott.

Az újabb vérvétel eredménye egyébként katasztrofális.
A múltkori kevés vasam most háromszor kevesebb volt, már alig van bennem vmi vas, pedig mennyit beszedtem. Azok az értékek, amik alacsonyak voltak, drasztikus mértékben tovább csökkentek, amik magasak voltak, még magasabbak lettek. Félelmetes vérkép, főleg így néhány hónap alatt. Még én is megijedtem tőle így laikusként, ahogy megláttam feketén-fehéren leírva a bizonyítékot, hogy egyre gyorsabb ütemben épülök le. De vajon mi lehet a probléma? És megállítható-e ez a folyamat, vagy kezdjek el gondolkozni a végrendeletemen, amíg még tudok gondolkodni?

A vastagbéltükrözést egyébként jó kis hashajtás és diéta előzi meg, hogy lássanak is valamit odabent, ha már az ember rászánja magát erre a szórakoztató programra. A vizsgálat előtti három napban nem lehetett enni semmiféle gabonát, magvat, mert azok héja vagy rostjai belefúródnak a bélfalba és nem tisztulnak ki a vizsgálatig. Szóval, csak zöldséget, meg gyümölcsöt ettem, ami nem jelentett gondot, a vizsgálat előtti nap azonban már igen. Ez egy kellemes hashajtós nap, ami annyit jelent, hogy 5 méternél messzebb nem szabad eltávolodni a fürdőszobától, hacsak nem vagyunk csúcstartó rövidtávfutók. A szer, amit speciálisan ehhez ajánlanak, valami szódabikarbónán alapuló borzasztó rossz ízű folyadék. Annyira rossz íze van, hogy már felül is vissza akart jönni egyből, viszont emellett olyan hatásos, hogy mire felül kijött volna, már lent jött. Bizony úgy áttisztított egy nap alatt ez a csodaszer, hogy szerintem öt beöntés sem járt volna ilyen eredménnyel.

Mire eljött a vizsgálat napja már nagyon éhes voltam és nagyon gyenge ettől a brutál hashajtástól. Úgy szédelegtem be a kórházba, még szerencse, hogy a férjem elkísért.
Mondanom sem kell, a vizsgálat nagy élmény ám. Szerencsére rábeszéltek, hogy altatással kérjem, amiről menet közben derült ki, hogy nem is altatás, hanem csak kábítás. Pedig reménykedtem, hogy csak belélegzem valamit, elalszom és majd magamhoz térek, ha már mindenen túl vagyok. Rosszabb esetben szuriban kapom a szert, de akkor is csak azt a kis tűszúrást kell kibírnom és utána már minden mindegy lesz. Legalább is ebben reménykedtem, de sajnos nem így történt.
A nővérke jött elém, hogy amíg a doktornő megérkezik, addig beköti a tűt. Micsoda??? Mi az, hogy beköti? Szúrjon meg, aztán hagyjon békén! Pont néhány hete jártunk állatorvoshoz a cicáimmal, mert eléggé legyengültek egy betegségben és infúziót kellett kapjanak. Próbáltam nem oda nézni, de ahogy a kis pici lábacskájukból állt ki az a vacak, bumszli tű, az szörnyű volt. Úgy szédelegtem és olyan hányingerem lett, annyira rosszul voltam, hogy alig bírtam kitámolyogni a rendelőből. Szegény cicáimnak napokig a lábukban volt a tű és az a kis csap is. Hiába volt leragasztva, akárhányszor eszembe jutott, hogy mi van alatta, megszédültem és forgott a gyomrom. Érdekes, mert nincs a tűvel, sem a vérrel sem semmi bajom, de amikor így benne hagyják és ki-be kötnek bele valamit, az nagyon elborzaszt.

És a nővérke most belém akar kötni.
Mikor eljutott az agyamig, hogy mi fog történni, már mondtam is a magamét, hogy inkább nem kérek kábítást, kibírom anélkül, különben is már a bekötött tű gondolatától elkábultam, úgyhogy kíméljen meg a további kábulástól. Persze a nővérke hajthatatlan volt. Miközben magyarázta, hogy sokkal jobb lesz nekem is, meg nekik is, ha kábítva vizsgálnak, már kötötte is be a tűt, meg azt a kis csapocskát a kezembe. Az ájulás kerülgetett. Már nem tudtam hová nézzek, mire gondoljak, hogy ne erre a karomból kiálló tűre gondoljak. Na, nem baj, csak pár percet kell kibírnom, mert mindjárt kábítanak és akkor már nem erre fogok figyelni.

Ez sem így történt.
Ugyanis a nővérke elviharzott, hogy szóljon a doktornőnek és ez szerény 20 percbe tellett. Addig ott feküdtünk kettesben: a tű, meg én. Már mindenfélét énekeltem magamban, hogy eltereljem a gondolataimat, már végigmértem néhányszor tetőtől talpig azt a nagy béltükröző készüléket is, mikor észrevettem, hogy a szomszéd szoba hátsó részébe át lehet látni, mert a szobák közötti ajtó nyitva volt. Ott is vizsgálat folyt. A szerencsétlen kínzottat nem láttam, meg az orvosokat sem, de a monitort azt igen, úgyhogy megfigyelhettem én is a szomszéd szobában fekvő sorstárs beleit. Nem volt egy nagy élmény, úgyhogy ha valaki csak emiatt vállalkozna ilyen vizsgálatra, akkor inkább lebeszélném róla.

Nagy sokára megérkezett az egész bagázs.
Nem csak doktornő jött, hanem egy orvos is és még sokan mások. Talán négyen vagy öten lehettek, de hogy miért kellettek ehhez ennyien azt azóta sem értem. Hiába állnak ott többen, akkor is csak egy lyuk van a fenekemen.
Egy idős doktor úr kötötte be a kábítószert (vagyis a kábító szert, mielőtt valaki azt hinné, hogy csak emiatt járok oda) a tűbe, amivel addigra már egész jól megbarátkoztunk. Volt időm rá. Láttam, ahogy a kis üvegcséből folyik az erembe a folyadék. Hogy ettől a látványtól, vagy a szer hatásától, nem tudom, de pillanatok alatt furcsák lettek a hangok, a fények, az emberek. Akkor még azt hittem, teljesen magamnál vagyok és még filóztam is, hogy minek kötöttek rám ilyen vackot, ha nincs semmilyen hatása. Most már így utólag, tudom, hogy hatott, mert a vizsgálatra úgy emlékszem csak, mint amikor a Vészhelyzetben a beteg szemszögéből mutatják, hogy sok zöld köpenyes hajol fölé és elmosódnak, torzulnak a hangok, arcok, fények...

Azért valamennyire emlékszem a vizsgálatra.
Legfőképpen arra, hogy ide-oda forgattak közben és egyre hangosabban beszéltek és egyre inkább kapkodtak. Éreztem, hogy valami gond van. Gondterhelt volt az arcuk, a mozdulataik. Azt hittem velem van gond, hogy nem fekszem jól, de nem igazán tudtam mozogni, legalább is koordinált mozgásra nem tellett. Aztán egyre jobban éreztem, hogy borzasztóan fáj a belem. Amúgy is fáj és érzékeny, hát még most, hogy belenyomják azt a hosszú bigyuszkát. Még így kábítva is szörnyű fájdalom volt, de nem szóltam semmit, próbáltam tűrni, hátha gyorsabban túl leszek rajta.
Aztán a doktornő egyszer csak rám nézett és azonnal kiadta az utasítást:
"-Elég, leállni. Azonnal hagyjuk abba!" - hűha, elég szívszorító látványt nyújthattam a szenvedéseim közepette, ha így abbahagyták a vizsgálatot. Mint később kiderült, állítólag túl kacskaringós a belem és emiatt csak félig tudták megvizsgálni, mert a műszer nem ment beljebb. Ilyet se hallottam még. Most már nem csak meteoristicus, de még kacskaringós is a belem. Mik fognak még kiderülni?! Már megérte végigszenvedni ezt a vizsgálatot ezért a hasznos információért...

A nővérke segített felöltözni, bár nem igazán értettem, hogy miért, mert még akkor is azt hittem, hogy teljesen magamnál vagyok. Átvezetett egy másik szobába, ahol a kábítottak pihentek, de én nem igazán akartam lefeküdni. Azt mondták, hogy még két órát itt kell pihennem. Behívták a férjemet is, hogy addig figyeljen rám, de neki is csak azt hajtogattam, mint a nővérkének, hogy nincs már semmi bajom, hagy menjünk haza. Még csak fölülni sem engedtek az ágyban pedig akkor már tényleg nem volt semmi bajom, csak az agyam volt elég tompa, de rendesen tudtam mozogni. Végül negyed óra fekvés után felülhettem és fél óra múlva már sikerült is elszabadulni. Nagyon menni akartam. Nem tudom hová, de nagyon mehetnékem volt.

Közben előkerült a doktornő és hosszasan ecsetelte a dolgokat és a további teendőket, de bizony semmit nem értettem meg belőle. Bőszen bólogattam, majd amikor kiment, megkérdeztem a férjemet, hogy ő tudja-e miről beszélt, mert ha igen, akkor majd elmondhatná hazafelé, ha már fel is tudom fogni. A doktornő egész monológjából csak egyetlen szóra emlékszem: liszt. Ennyit sikerült megjegyeznem. Hamar összeállt a kép, főleg azok alapján, amit később a férjem elmondott, hogy a doktornő a tünetek alapján gluténérzékenységre gyanakodott, ezért visszarendelt másnapra újabb élvezetes vizsgálatokra, mint a gyomortükrözés és egy újabb vérvétel.

Azért az nem semmi, hogy ahány orvoshoz megyek, mindegyik másra gyanakszik, attól függően, hogy mi a szakterülete. Azt hiszem, ha elmennék az ortopédiára, akkor ott azt mondanák, hogy az egész csak a nem megfelelően kezelt lúdtalpam miatt van. Úgy találgatnak az orvosok, mintha lottóznának. Ha nem jött be, akkor jövőhéten kitöltenek egy újabb szelvényt és kész. Betegből sok van, néha van helyes találat is, az megadja a sikerélményt, úgyhogy nagy gond nincs. Azért az igaz, hogy a tüneteim elég általánosak és ebből aztán tényleg sok minden kijöhet még a lottósorsolásnál...

Lisztérzékenység.
Egész délután és éjszaka is ezen kattogott az agyam. Hogy lehet, hogy erre nem is gondoltam? Minden furcsa betegségnek utánanéztem már a neten, csak ez nem jutott eszembe, pedig elég régóta nem esnek jól a túlságosan lisztes ételek. Amint hazaértem, úgy félkómásan felkerestem minden honlapot, cikket, írást a neten a cöliákiáról és teljesen biztos voltam benne, hogy a doktornő beletrafált a lottó ötösbe. Ez bizony az lesz, minden tünetem erre utal. Annyira egyértelmű, hogy csodálom, hogy csak az ötödik orvosnak jutott eszébe.

Eljött másnap a gyomortükrözés ideje is.
Ettől a vizsgálattól már egyáltalán nem tartottam, sőt, örültem neki, mert így legalább fény derül a lisztérzékenységemre. Most kiderül majd, hogy a vékonybelem teljesen gallyra ment az elmúlt hónapokban és azért fáj ennyire. Végre megtudom, hogy mi a bajom és a gyógyulás útjára léphetek majdnem egy évnyi szenvedés után.

Arról volt szó, hogy a gyomortükrözés egy egyszerű néhány perces vizsgálat.
Kicsit ugyan kellemetlen, de közelébe sem ér a vastagbéltükrözésnek. Ennek fényében mentem elébe a dolgoknak, de azt kell, hogy mondjam, ez rosszabb volt, mint az előző napi kábulásos vizsgálat. Sőt, ez mindennél rosszabb volt! Egy műanyag szájbetéttel kitámasztják az ember száját, legalábbis annyira, hogy ne tudjon ráharapni a gumicsőre, majd bedugják azt a hosszú vackot és nyelni kell, nyelni, nyelni. Gyomorforgató. Ilyen rosszul még sosem voltam. Lenyomták egész a gyomorig és a vékonybél kezdetéig, de ekkor már annyira hadakozott ellene a szervezetem, hogy öklendezni kezdtem, miközben végig bennem volt az a cső. Próbáltam nyugton maradni, de már annyira öklendeztem, a szervezetem annyira meg akart szabadulni az idegen anyagtól, hogy az egyre erősödő öklendezéstől már úgy rángtam, mint egy epilepsziás. Hiába mondták, hogy nyugodjak már le, így nem tudnak vizsgálni, nem én rángatóztam, hanem a szervezetem tiltakozott. Végül odáig fajult a dolog, hogy hárman fogtak le, hogy meg tudjanak vizsgálni. Persze ez a szörnyű rángatózás, öklendezés folytatódott, úgyhogy mire 10 perc múlva végeztünk, én már nagyon kikészültem. Teljesen kimerültem, nagyon megviselt a vizsgálat és utána még másnap délelőttig sem tértem egészen magamhoz. A gumiszagtól pedig azóta is öklendezem.

Szerencsére erre a vizsgálatra meg édesapám kísért el, úgyhogy az ő segítségével jutottam át a folyosó másik végébe a vérvételre. Erre a gluténérzékenység megállapításához volt szükség, ami (jobb esetben) kimutatható a vérből.
A vérvételen gyorsan sorra kerültem, de még mindig remegtem és rázott a hideg a tükrözéses élmények után, úgyhogy a nővérke rám nézett és csak ennyit mondott:
"-Inkább feküdjön le, mielőtt még rosszul lesz itt nekem."
"-Már mindegy, már elég rosszul vagyok." - ennyit tudtam csak eldadogni valahogy, de addigra már le is vette a vért. Most meg sem éreztem, nagyon ügyesen csinálta. Édesapám szerint mindig gyomortükrözés után kéne vérvételre mennem, mert akkor már meg sem kottyan. Nem rossz ötlet, de ezt a gyomortükrözést élve inkább nem vállalom be többet, akármi legyen is.

A vizsgálatokból első körben ennyi volt.
A biztonság kedvéért kaptam valami bélfertőtlenítő antibiotikumot, ami persze méregdrága volt, de azért hősiesen beszedtem, pedig így hirtelen nem találtak semmi gyulladást, elváltozást a beleimen, de a lényeg úgy is majd a szövettan eredményéből derül ki, amire viszont két hetet várni kellett. A két hetem addig azzal telt, hogy a világháló összes fellelhető anyagát elolvastam a lisztérzékenységről, még zulu nyelvű anyagokra is ráeresztettem a Google Fordítót, hogy semmilyen információ ne maradjon rejtve előttem. Minél többet olvastam róla, annál jobban megbizonyosodtam róla, hogy ez a problémám. Még Gluténmentes Andinak is írtam e-mailt néhány tanácsért és biztatásért, hogy nehogy kétségbe essek, ha tényleg bebizonyosodik az, amit már annyira éreztem: gluténérzékeny vagyok.

Azért először mégis csak bepánikoltam, hogy mit fogok majd enni ezután, ha már a búza, árpa, rozs, zab és ezek mindenféle formája is kimarad az étrendemből. Igaz, amúgy is csak néha eszem kenyeret, vagy ritkán készítek tönkölylisztes süteményt, de azért a tésztát nagyon szeretem. Még pizzát tudok készíteni más lisztből is, de bolognai spagettit??? És a tarhonyát is nagyon szeretem, meg a nokedlit és az egyik nagy kedvencem, a sólet is csak gerslivel finom. Sőt, a gersli mindenhogy nagy sláger nálam, főleg salátában.
A kezdeti pánik-hangulat után már egészen beletörődtem a dologba, sőt, végül már örültem is neki, hogy ennyivel megúszom ezt az egész történetet. Még mindig jobb tartani a diétát és teljesen meggyógyulni, mint gyógyíthatatlan vastagbélgyulladással létezni, amit esetleg még műteni is kell.

Már egészen beleéltem magam a gluténérzékenységbe, mire mennem kellett a leletekért.
Testileg-lelkileg felkészültem rá, sőt, alig vártam, hogy végre túl legyek a maradék vizsgálatokon is és elkezdhessem a diétát, hogy rendbe jöjjek és meggyógyuljak ennyi szenvedés után. Már alig vártam, hogy kipróbálhassam ismét, milyen fájdalom nélkül enni és láz nélkül létezni...

A kórházban azonban újabb meglepetés várt.
A két tükrözés szövettan eredménye és a vérvétel ugyanis negatív. A beleimnek semmi baja nincsen, sehol sem látható gyulladás, sehol sem látható semmi, ami miatt felszívódási zavar lehetne és a cöliákiát és a helicobactert is teljesen kizárták ezáltal. A vérvétel alapján kizártak mindenféle pajzsmirigyproblémát is, azzal is minden rendben van. Teljesen egészséges vagyok, nincsen semmi bajom, csak éppen lassan egy éve minden nap lázas vagyok és fáj a belem. Ekkor már bal oldalt is fájt rendszeresen. De mitől fáj, ha teljesen egészséges? És mi az, ami ilyen mértékben elzabálja a vasamat, ha semmilyen felszívódási zavar nem megállapítható? Mitől lehetek lázas és ennyire gyenge, ha nincs semmiféle gyulladás a szervezetemben?

Az orvosok már széttárják a kezüket és ötletük sincs, hogy mi lehet ez a fura kór.
Még egy utolsó próbálkozásként előjegyeztek most augusztusra ismét egy vastagbeles vizsgálatra, CT colonographiara, ami ugyanolyan kellemes lesz, mint a tükrözés. Hogy minek kell ez, nem tudom. Talán azzal kicsit másképp látni és reménykednek, hátha mégis találnak valamit? Mindenesetre most is szeretett volna adni a doktornő olyan bélfertőtlenítő antibiotikumot, de meglógtam anélkül. Ha egészséges a belem és nem tudják mi bajom, akkor ne gyógyszerezzenek be! Ez még mindig nem a lottó, ahol mindenféle következmények nélkül lehet tippelni!

Mondanom sem kell, teljesen csalódottan hagytam el a kórházat.
Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy semmi bajom és a szövettan eredményem ilyen jó lett, de nem tudtam lelkesedni ezért. Mert hiába negatív minden, valami bajom mégiscsak van és így még mindig nem tudni, hogy mi az. Pedig már ott tartottam, hogy reggelente alig bírtam felkelni. Jól aludtam, mégis teljesen kimerülten ébredtem, úgy, mint amikor egy lázas betegség közepén a saját izzadtságában fetrengve tök kómásan ébred az ember. A szenvedés, a láz, a fájdalom tehát folytatódik és ki tudja meddig, pedig már nagyon le vagyok gyengülve és az immunrendszerem is teljesen kikészült: minden allergia, kiütés és egyéb, amit az elmúlt években sikeresen leküzdöttem, az most fokozottan jelentkezett. Folyamatosan tüsszögtem, le sem tudtam rakni a papírzsepit a kezemből. És ismét nincs remény arra, hogy kiderüljön bármi is, már az orvosok sem tudnak újabb lottószámokkal előállni, megjátszották már mindet.

Néhány napig keseregtem otthon, hogy akkor most mihez kezdjek, mert ezek után úgy érzem, megint magamon kell segítenem, mert az orvostudomány nem terjed a problémámig. Én viszont nem bírom így tovább, úgyhogy ki kell találnom valamit, mielőtt végleg elpatkolok ebben a legyengülésben, lázban. Végiggondoltam eddigi pályafutásomat az orvosok közelében és bizony nem értek el nagy sikereket nálam. Még kislány voltam, asztmás, allergiás. Azt mondták, azt asztmám miatt ne sportoljak, főleg ne fussak, az allergiára pedig szedjem szépen a gyógyszert. Nagyon szerettem mozogni, de a tornaórákon is tiltottak a futástól és csak néznem lehetett, ahogy a többiek futhatnak. Ha be mertem állni, akkor a tanárnő percenként kérdezte, hogy nincs-e bajom és nagyon óvatosan mozogjak... stb. Megelégeltem a dolgot és szerencsére öcsém akupunktúrás gyógyulása után szüleim engem sem tiltottak a sportról, sőt, sokat mentünk bicajozni és édesapámmal kezdtem el a futást is egyik év februárjában. Októberben már lefutottam a 10 km-es távot és nem voltam asztmás többé. Milyen érdekes.
Hát még az, hogy az allergiámra már a megengedettnél kétszer több gyógyszert kellett szednem, hogy valahogy létezni tudjak. Ha egyszer elfelejtettem bevenni a gyógyszert, nemcsak tüsszögtem és viszketett, könnyezett a szemem, de néhány óra múlva viszkettem mindenhol és gennyes kiütések jöttek az arcomon. Ebből is elegem lett, a gyógyszer mellékhatásából pedig úgyszintén. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt abbahagyni a tizenvalahány éve szedett vackot, de akkor lettem vega, sokat sportoltam, kicsit odafigyeltem, hogy minél kevesebb E-szám legyen az ételeimben és láss csodát néhány hónap alatt leszoktam a gyógyszerről és még nyáron a legnagyobb pollenszezonban sem jött ki az allergia rajtam, míg mások folyamatosan tüsszögtek körülöttem. Mit ne mondjak, felemelő élmény volt beleszimatolni egy orgonabokorba úgy, hogy tüsszögés, könnyezés nélkül élvezhettem az illatát.

18 éves koromban pedig tönkrement a gerincem.
Erről a másik blogomon már sokat írtam a gerincvédelem címke alatt, a lényeg az, hogy gyógytornára küldtek gerincsérvvel, hogy a gerinc melletti izmokat megerősítve, majd az izmok vegyék át a gerinc helyett a tartófunkciót, vagy legalább is segítsék, hogy kevesebb terhelés háruljon a gerincemre. Logikusnak tűnt, csak nem használt semmit. Egy-egy gyógytorna után fetrengtem a fájdalomtól, ráadásul eltiltottak a sportolástól is főleg a futástól. Szerencsére ismét kutatni kezdtem új gyógymódok után és találtam rá a kiropraktikára, aminek szemléletéből kiindulva beláttam, hogy szükséges ugyan a hátizmok edzése, de attól még az elcsúszott csigolyák, a kidülledő porckorongok ugyanolyan rossz helyzetben vannak és ugyanúgy okoznak fájdalmat és egyéb tüneteket. A kiropraktőr manuálisan helyezte vissza a csigolyákat, porckorongokat a helyükre egy-egy kezelés alkalmával, de ez csak néhány hétig maradt úgy, így jött az újabb drága kezelés, ráadásul a rendszeres ide-oda taszigálástól kopnak a csigolyák, úgyhogy hosszú távon más megoldásra lesz szükség. Hamar rá is jöttem: nyújtás. Először fitballon, majd gravitációs kereten, majd el kezdtem jógázni, ami folyamatosan nyújtotta a gerincet és a gyakorlatok mindennapos elvégzése segített a gerincet és a csigolyákat rendben és a helyükön tartani - olyannyira, hogy néhány év után újra tudtam futni.

Szóval, mindig magamnak oldottam meg a gondjaimat és mindig homlokegyenest másként, mint amit az orvosok javasoltak. Tehát, ha most azt mondják, hogy nem glutén, akkor lehet, hogy ki kéne próbálni egy gluténmentes diétát???
Kötöttem tehát az ebet a karóhoz ebben a glutén kérdésben. Nem hagyott nyugodni a dolog. Annyira biztosnak látszott, hogy nekem most is annak tűnt. De lehet gluténérzékenység vékonybél károsodás és minden egyéb nem kimutatható szervi és testi elváltozás nélkül? És hogyan zabálja ilyen eszméletlen mértékben a vasamat? És mitől vagyok lázas, ha semmi gyulladás nem kimutatható? És miért vagyok rosszul minden étkezés után, akkor is ha nem eszem glutént? És ha tényleg a glutén csinál ki ennyire, akkor eddig miért nem okozott gondot, mikor régebben sokkal több kenyeret, kekszet és süteményt ettem? És ha létezik egyáltalán ilyen gluténérzékenység, akkor arról az orvosok miért nem tudnak, miért nem vizsgálják tovább? És különben is miért van ennyi idióta kérdésem, amikor lehet, hogy tényleg nincs is semmi bajom? Ugyanis már lassan képzelt betegnek érzem magam ennyi negatív lelet után.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezekben napokban, míg éppen elvakultan kerestem a választ fenti kérdéseimre a világháló minden kis zugát bebarangolva, a kezemhez éppen Szendi Gábor Paleolit táplálkozás c. könyve ragadt. Már néhány hete olvasgattam ezt a könyvet, de pont ezekben a napokban tartottam a gabonás fejezetnél, ahol a szerző több oldalt szentel a gluténérzékenységnek is. Amiket ott olvastam, azon teljesen elhűltem. Úgy csodálkoztam, hogy még a könyv is kiesett a kezemből. Eszméletlen, hogy milyen betegségek hátterében állhat glutén illetve a régóta húzódó, fel nem ismert gluténérzékenység. A sorokból minden kérdésemre választ kaptam, még azokra is, amiket addig fel sem tettem. Állítólag nem egészen megbízható a gyomortükrözés és a vérvizsgálat a gluténérzékenység megállapítására, ugyanis sokan érzékenyek a gluténra úgy, hogy ezzel a két vizsgálattal nem lehet kimutatni, mert más tünetek jelentkeznek náluk és nem a vékonybél roncsolódása.
Ráadásul a gluténérzékenységhez gyakran társul a laktózintolerancia is, amit nálam kb. két éve állapítottak meg. Teljesen egyértelmű lett tehát, hogy valószínűleg nálam is erről van szó és a könyvben szereplő rémtörténetek alapján én még örülhetek, hogy bélkárosodás nélküli fájdalommal, lázzal és gyengeséggel megúsztam.

Persze a gluténérzékenységet igazoló sok tuti tünet mellett még mindig volt néhány fekete folt az elméletemben, úgyhogy kinyomoztam Szendi Gábor e-mail címét és írtam neki egy szívhez szóló levelet az egész sztorimmal, kálváriámmal, tüneteimmel és elképzeléseimmel együtt, hogy írja meg mit gondol, mekkora eséllyel indulok a gluténérzékeny címért, véleményezze a dolgot, mondja ki rá az áment, vagy cáfolja meg, csak segítsen, mert ő az utolsó reményem, hogy meggyógyuljak.

A válasz a napokban érkezett. Ugyan nem másnap, de kevesebbet kellett várnom rá, mint egy hasi ultrahangra.
Nagyon örültem, hogy Gábor válaszolt, igazán megtisztelőnek érzem, illetve nagyon kedves tőle, hogy válaszolgat a szerencsétlen, nyugati táplálkozástól szenvedő emberek százainak. Természetesen valószínűsítette, hogy feltehetőleg a glutén okozza a problémámat, úgyhogy azonnal hagyjak fel mindenféle gluténtartalmú élelmiszer fogyasztásával. Illetve szigorúan hagyjam el a hüvelyeseket is az étrendemből és ha lehet, akkor egyek egy kis húst. Na, borúra derű. Örülök, hogy megerősítette a glutén nézeteimet, de hogy hagyjam el a hüvelyest is? Miért, minek? Akkor mit egyek? Ja, hogy húst? Hát ez nem oké. Ez bizony nem fog menni. Tisztában vagyok a paleolit táplálkozás minden nézetével (erről részletesen készül már egy másik bejegyzés), még talán meg is értem Gábor elvei alapján a húsfogyasztást, de nekem az nem megy, sajnálom. Hogy egy büdös, döglött állatot a számba vegyek, attól még a hideg is kiráz és azt hiszem, inkább halok éhen.

A lázra szintén egy nagyon érdekes választ kaptam.
Erre ugyan nem gondoltam volna, hiszen nem tudtam, hogy ilyen létezik, de közel jártam a megoldáshoz. Gábor azt mondja, hogy a régóta tartó gluténterhelés miatt már szervezetszintű gyulladásról lehet szó és emiatt már az immunrendszerem is teljesen meg van bolondulva. Ez okozza a lázat és az egyéb furcsa tüneteket, mint az allergiák visszatérése is. Ezért lázasodom be tehát minden kisebb fizikai terhelésre is és ezért szökik a lázam az egekbe, hogyha glutént eszem. Még jó, hogy ilyen legyengült immunrendszerrel nem kaptam el a télen valami jó kis nyavalyát.
Megtudtam azt is, hogy ugyan a gluténérzékenység nagyon, de nagyon sokféle tünetet produkálhat, de két féle gluténérzékenységet akkor is meg lehet különböztetni, ebből pedig az orvostudomány csak egyet vizsgál, mert csak azt az egyet fogadja el. Ez pedig a gluténérzékenységnek az a fajtája, amikor a glutén károsítja a vékonybél bélbolyhait, másik fajtája pedig az, amikor a bélnek láthatólag semmi baja nincsen, ugyanakkor a glutén átjárhatóvá teszi a bélfalat és az bélkárosítás nélkül bejut a szervezetbe (sőt, ezáltal minden egyéb is, aminek szintén nem kéne), ahol a szervezet fellép az idegen betolakodó ellen, de hosszú távon ettől kimerül az immunrendszer különböző tüneteket okozva. Ez az, ami mindenkinél más és más, de az orvosok ezt nem vizsgálják. Hogy miért arra többféle magyarázat is van, de ebbe nem szeretnék belemenni.

Szóval, nagyon meg szeretnék gyógyulni, úgyhogy ha csak salátán fogok élni, hétfőtől akkor is megkezdem gluténmentes barangolásomat a gasztronómiában. A terv az, hogy 3-4 hónapig tartom ezt a diétát, aztán jóízűen elmajszolok egy karéj friss, ropogós teljes kiőrlésű kenyeret és várom a hatást. Ha gluténérzékeny vagyok, akkor nagyon rosszul leszek tőle, de ha sehogy sem reagálok rá, akkor agyalhatok majd tovább, hogy mi bajom lehet. Ebben az esetben valószínűleg a diéta elkövetkező hónapjai sem fognak javulást hozni.
Az élményeimről, tapasztalataimról, állapotomról természetesen beszámolok majd, hogy jobban lettem-e, mit ettem és mire jutottam. Ebből következik, hogy főleg gluténmentes receptekkel fogok előrukkolni, de van még a tarsolyomban jó néhány régebbi recept is, ami nem feltétlenül gluténmentes, de attól még azokat is feltöltöm majd ide szép sorjában.